Programok

Kárpátaljai gyermekek táboroztatása

Az eredeti tervben a pályázatban az szerepelt, hogy Kárpátalján 1 hetes tábor szervezünk naponta 1-1 magyar, ikonikus helyszínre látogatunk el, de a háború mindent átírt. Sokáig minden bizonytalan volt, míg végül megszületett a döntés, az anyaországban csendes helyen, a természet közelségében keressünk szállást. Külön kérték, hogy a Budapestre tervezett programot hagyjuk el, nekik az most túl zajos lenne. A háború által fenyegetett Kárpátalján az árvaház lakói naponta több órát töltenek óvóhelyeken, szinte rettegésben élik mindennapjaikat, ezért a feladat adott, élményekkel gazdag csendes hetet töltsünk el, hogy az kitartson akkor is, ha hazamennek. Végül találtunk szállást a Hernád mellett egy csodálatos helyen.

Az első napon láttuk, hogy ezek a gyerekek valóban zárkózottak, de estére megbarátkoztunk. A megtervezett programok közül ők választottak és amiben mindenki egyetértett, hogy egy napot töltsünk el a miskolci Barlangfürdőben. 10 felnőtt kísérővel a gyerekek sok szépet hallottak a fürdőről, mi is elmondtuk nekik, hogy a világon nagyon kevés ilyen adottságú fürdő van, ahol a hegy gyomrában lehet fürdőzni, a víz is innen ered. Rettenetesen izgultak, teli voltak várakozással. Mint este kiderült, ez sokkal szebb volt, mint, amit elképzeltek, délutánra teljesen kinyíltak, egymás szavába vágva mesélték élményeiket. Ami engem meglepett, hogy vigyáztak egymásra, nem széledtek el. Fürdőzés után elmentünk az Avalon parkba gokartozni, ott aztán volt visítozás. Az intézmény igazgatója szerint akkor adták ki magukból a felgyülemlett félelmeiket. Késő délutánra beszéltük meg a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei megyeháza látogatását, ahol a díszteremben óriásfestményein láthatók Magyarország híres országépítői, ide kértem idegenvezetést. Nagyon meghatódtunk, amikor kiderült, hogy a közgyűlés elnöke, Bánné dr. Gáll Boglárka és Kovács Zsolt, országgyűlési képviselő várt és kalauzolt el bennünket. Elnök asszony ajándékot adott személyesen minden kislánynak, Képviselő úr pedig heraldikusként bevezette őket a címerkészítés rejtelmeibe. A megyeháza udvarán a Magyarországot körülvevő „Elszakított területek szoborparkban”, pillanatok alatt megtalálták Kárpátalját, az ő szülőföldjüket.

Ezt követően két napon keresztül vízitúrán vettünk részt a Hernádon, amitől én tartottam, de nem volt miért, a túravezető értette a dolgát. Két-két kenut összekapcsolva egymás után eveztünk a Hernádon lefelé, itt is meglepődtem, mennyire felelősségteljesek és vigyáznak egymásra. Ha elfáradtunk, megálltunk egy lakott település mellett, elmentünk fagyizni, és mindkét napon le volt foglalva az ebédünk egy-egy kisvárosba, ezt nagyon élvezték. Ilyen élményben nem nagyon volt részük, főleg, hogy maguknak rendelhették meg az ebédjüket. Este a tábortűznél megköszönték, hogy elhoztuk őket ide, mondtam, hogy a lehetőséget és a pénzt Magyarország kormánya biztosította számukra, azt mondták, ezt gondolták, mert Kárpátalján is mindent Magyarországtól kapnak.

Az elkövetkező napokban Miskolcon, Lillafüreden és a Bükkben voltunk. Odafelé a buszban elmondták, az a legszembetűnőbb, hogy milyen sok férfi van utakon! Nagyon megsajnáltam őket, mert azt láttam, hogy a háború borzalmaitól nehezen tudnak elszakadni.

A lillafüredi palotaszálló parkja és kívülről az szálló elvarázsolta őket, mert sajnos belülről nem volt látogatható. Bementem az szállodába és kértem, hogy beszélhessek az igazgatóval, aki megengedte, hogy bemenjünk is megnézzük a gyönyörű épületet. Azt játszották, hogy ők a királynők és udvarhölgyek, nagyon szerették ezt a napot. A nap további részén kisvonattal kivonatoztunk Hámorba, sétáltunk a Bükkben, útközben elmesélték, hogy ők is szoktak túrázni és minden évben kimennek a Vereckei – hágóhoz. Ha Kárpátalján tartottuk volna meg a tábort, ez lett volna az egyik helyszín, amit meglátogattunk volna, mint terveztük, odavisszük a történelmet. Lefelé mesélték, hogy most tettek egy óriási túrát, felmentek a Vereckei Hágóhoz, ők mesélték el nekem a magyarok bejövetelét. Kicsit megzavarodtam, mert azt hittem, ezt majd én fogom nekik elmondani. Meglepetésemre ezek a gyerekek mindent tudtak, sokkal többet, mint az anyaországi iskolások és büszkék a magyarságukra, pedig nem is mindenki magyarnak született. Ez akkor volt mellbevágó, amikor az utolsó napon a Boldogkőváralja Várában, a vár csúcsfokán a 13 éves Natasa elszavalta a Nemzeti dalt. Amikor megkérdeztem, hogy ezek a gyerekek mind magyarok? – a válasz: Azok lesznek!

A hét további részében sétáltunk, fagyiztunk a belvárosban, ellátogattunk a Bükkben lévő vadasparkba hazafelé pedig bementünk Abaújszántóra, Sáfián Ádám polgármester úr meghívta a gyerekeket egy kis hűsítőre, beszélgetésre, aminek ajándékozás volt a vége. Nagyon büszke voltam a gyerekekre, soha nem kellett rájuk szólni, nem volt miért.

Esténként a tábortűznél beszélgettünk, napról-napra vidámabb témák kerültek terítékre. Ekkor történt, hogy megünnepeltük a lekisebb kislány, Kamilla születésnapját. Kamillát mindenki imádja, az ő neveléséhez mindenki hozzátett valamit. Nyolc évvel ezelőtt a másfél kg-os kisbabát egy papírdobozban találták meg, a gondos ápolásnak köszönhetően a kisbaba életben maradt, mindenki nevelte, gondozta, végül az egyik volt árvaházi volt gondozottjuk, aki maga is az árvaházban nőtt föl, ma is könyvelőként ott él és dolgozik, – örökbe fogadta Kamillát.

Ez nem egy intézmény, ez egy szép közösség, egy család. A gyerekek a gondozójukat anyácskának nevezik és boldogok. Nagyon hálás vagyok, hogy befogadtak bennünket maguk közé és bár azt gondoltuk az elején, mi adunk nekik sok mindent, mi kaptunk tőlük nagyon sokat.