A család története

A nagy múltú Bárczay família egyike az ország legrégibb nemesi családjainak, eredetüket a XIII. század elejére vezetik vissza. Ősi fészkük a Felvidéken lévő Abaúj vármegyei (Kassa melletti) Bárca (régiesen Bárcza) település volt, de már több évszázada volt birtokuk Hejőcsabán is. A Bárczayak az elmúlt nyolcszáz évben több községben birtokosok voltak Borsod és Abaúj vármegyében, e kastélyon kívül több Észak-Magyarországon és az ország más részén általuk építtetett kastélyt és kúriát ismerünk.

A Bárczayak származásukat 1209-ig tudják visszaigazolni. 1277-ből származó királyi oklevél igazolja nemesi származásukat. Ezt a címert és címereslevelet adományozta Bárczay Lászlónak 1421. február 10.-én Zsigmond király, mely megemlékszik a címernyerő hűségéről és jó szolgálatairól.

A jobbra dőlt háromszögű pajzs kék mezőjében koronából kiemelkedő, vörösbe öltözött férfialak, fején kerek fekete sapkával, feje felé emelt baljával egy hétágú szarvasagancs végét fogja, mely jobb karja helyett nőtt ki vállából; a pajzs bal szegletére helyezett koronás sisak oromdisze ugyanezt címeralakot ábrázolja; a sisakfoszlány színe kék, vörössel bélelve.

A család nevezetesebb sarjai

A Bárczayak már a XV. századtól viseltek hivatalt. Bárczay András, Abaújmegye alispánja, beregi várnagy és várkapitány, Bárczay Péter, székesfehérvári kanonok és Bárczay János egri kanonok, ítélő mester. 1484-ben Bárczay Istvánnak és örököseinek pallosjogot is adott, melyet István fia gyakorolt először 1521-ben. Bárczay János, jegyző Mátyás király udvarában, továbbá alispánok, királyi táblai ülnökök, megyei követek az országgyűlésben, országgyűlési képviselők, államtitkárok és miniszterhelyettes is. Nevezetesebbek még a családból: Bárczay Ferencz, a ki 1648-ban országgyülési követ, 1657-től 1669-ig Abaúj vármegye alispánja és Bárczay László, ki 1726-ban Abaúj vármegye követje volt, végül Bárczay Miklós, az 1848–49-es szabadságharc hőse, Hejőcsaba és Szirma országgyűlési képviselője.

Bárczay Ferenc családtörténeti emlékeiből a következőket írja (1849): „Bárczay János Mátyás király személyi jegyzőjeként személyes kapcsolatot ápolt a királlyal, a családtól kormos almát kért, mely Mátyásnak kedvenc gyümölcse volt.

Hogy János a Mátyás király budai udvarában lakott bizonyítja, hogy egy akkori nagybátyjához Istvánhoz a László fiához és néhai atyja testvéréhez küldött és most is levelesládánkban létező levele bizonyít, melyben deák vagy latinból lefordított levele illetőleg tartalma a következő:

„Kedves Bátyám (Fráter). Küldhetnének valami Kassáról ide Budára szándékozó jó alkalom által valami jó kormos almát. /4./ Mert urunk /5./ Matyias – igen nagyon szereti, de én magam is megenném."
dat. Buda, 1480.”

Bárczay János – István fia –, akit Eger váránál elfogott a török, megjárta a konstantinályi héttorony börtönét, szabadulása után Bocskay erdélyi fejedelem követe lett. „Bárczay János 1593-ban az Eger alatti táborban török fogságba esett, s Belgrádban a Nyebojsza toronyba záratott; innen azonban szerencsésen haza szökött. 1605-ben Bocskay követül küldte Budára, 1570-ben Bárczay György a református vallásra tért; vele egyidőben testvére Szaniszló is, a ki vagyonát örökölte….”

Irodalmi művek Bárczay Árvéd és János családtörténetének regényesebb részeihez nem történelmi munkák nyújtanak anyagot, hanem valódi regények, illetve irodalmi igénnyel íródott visszaemlékezések.

A kőszívű ember fiainak szövegszerű hatását is kimutathatjuk a családtörténetre, amikor a szerző Bárczay Miklós huszárszázadosról emlékezik meg: „Nagyon veszedelmes kalandja az isaszegi csatában akadt, amikor roham közben teljesen ellenséges ulánusok közé keveredett és majdnem levágta annak hősiesen küzdő parancsnoka a lováról. Ő is súlyosan megsebesítette őt a fején, de ő is fejsebet kapott és mindketten leesetek a lóról. A földön tovább küzdöttek és már-már úgy látszott, hogy az ellenséges túlerő letiporja. De arra a kiáltásra, hogy «fiúk ne hagyjatok» hű emberei kivágták, sőt, az osztrák ulánus századost, ki létét előbb veszélyeztette, földre döntötték, és majdnem leszúrták, ezt azonban a nemes lelkű ember nem engedte – észrevevén az ellenséges katona ujján a karikagyűrűt, így kiáltott rá a nekivadult huszárokra «hagyjátok» mire emberei élve fogták el. Mindketten súlyos fejsérüléssel közös szekéren lettek a kötözőhelyre szállítva.” A kórházban a két fiatal tiszt barátságot kötött, mert Bárczay Miklós Lajos nagybátyjának említette, hogy sokat segített a gróf századosnak a fogságban, amíg sebesülten a kórházban voltak. De ő is – amint később kiderült, sokat köszönhetett lovagias ellenfelének, mert az aradi várfogságból aránylag korán kiszabadult. Ezt a történetet írja le Jókai Mór A kőszívű ember fiai című könyvében, ahol Bárczay Miklós Baradlay Richárd néven szerepel.

A szabadságharc és az azt követő időszak története tehát igen hangsúlyosan, több vonatkozásában is beemelődik a családtörténetbe, ezzel indirekt módon erősítve azt a tudatot, hogy az egész 1848–1849-es történelmi eseményhalmaz valójában a „mi történetünk” (a Bárczayak) a nemesi Magyarország története.

A leírás szerint Bárczay Miklós 1848-ban hazamenekítette a huszárokat Bécsből, – egyértelmű felségárulást követ el. Századparancsnokként hősiesen végig harcolja a szabadságharcot, – a szabadságharc végén halálra ítélik. A családi legendárium szerint a család és az osztrák tiszt közbenjárására (akinek bajtársiasságból megmenti az életét) az ítéletet életfogytiglanira változtatták, a kiegyezés után szabadul. A következő országgyűlési választáson egyetlen ellenszavazat nélkül megválasztják országgyűlési képviselővé. Ő építette a ma is álló Bárczay kúriát, támogatta Hejőcsabát, a református egyházat.

Szerény ember volt, de nagyszerű tetteket vitt végbe. A hejőcsabai református temetőben van eltemetve.